2017. április 10., hétfő

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Zafón nekem az az író, akinek sikerült mesterien megborzongatnia. Így nem volt kérdés, hogy beszerezzem ezt a könyvét is. Persze az is érdekelt, hogy a Marina ifjúsági, azaz YA regényként mennyire lesz más, mint az író többi könyve.

1980-ba repülünk vissza Barcelonába, ahol Óscar Drai egy bentlakásos iskola tanulója. Szabadidejében a város elhagyott villa negyedébe kóborol, ahol egyszer csak megismerkedik Marinával,  egy lélegzetelállóan szépséges lánnyal, aki a festőművész apjával egy elhanyagolt villában lakik. Óscar hirtelen egy családot kap, és a szeretetre kiéhezett szíve hevesen kezd el verni Marina miatt. A két fiatal együtt folytatja a város elhagyott, elpusztult részeinek felfedezését, amiben fontos szerepet játszik a régi temető, ahol egy titokzatos alakkal találkoznak. Az illető egy szál virágot hagy egy síron, amin semmilyen felírat nem található, csak egy fekete pillangó vésete. Természetesen a két kamasz fantáziája beindul, és elkezdenek nyomozni a titokzatos személy után. 

Mint már írtam Carlos Ruiz Zafón az, akinek a történetei miatt a gerincemen enyhe bizsergést érzek, a szívem hevesebben kalapál, és a gyomrom egy képzeletbeli hullámvasútra ül. Hiába tűnnek a felsoroltak rossz közérzetnek, valójában nagyon élvezem az egészet. Mert egy vérbeli rémtörténetbe csöppenhettem Óscar által, ahol a sötétség és a gonoszság felhői körülveszik, és majd megfojtják a két fiatalt. 
Bár a krimi szálnál éreztem hiányosságokat, mégis elvarázsolt a cselekmény, és csak azt sajnáltam, hogy ilyen rövidecske az egész. Sokan hibának róják fel a regénynek, hogy a kamaszok előtt hamar megnyílnak az évtizedekik hallgató szemtanúk, de ez egy ifjúsági regény, és mint az ilyenekben  a főszereplő tinédzserek sokszor bosszantóan okosak, és jókor vannak jó helyen. Viszont meg kell jegyeznem, hogy a regény atmoszférája annyira sötét, morbid, szürreális, hogy elég nehezen tudom elképzelni a fiatalokat, mint célközönség. 
Szerettem olvasni, Zafón rajongónak kötelező!
9/10
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Terjedelem: 266 oldal
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

2017. március 20., hétfő

Jack Campbell: Vakmerő (Az elveszett flotta II.)

Jack Campbell teljesen megvett a sorozat első részével. Habár a kiadó még 2016-ra ígérte először a folytatást, sajnos mégis 2017 elején foghattam végre a kezembe a Vakmerőt.

A történet ott folytatódik ahol az első rész abbamaradt. A Kalibánnál megnyert csata a Szövetségi Flottát összekovácsolja, de csak egy kis időre. Black Jack Gearynek továbbra is az a célja, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel hazavigye a flottát. Ezért kénytelen beljebb hatolni az ellenséges űrbe, és maga is meglepődik azon, hogy egy szindikátusi munkatáborba ütközik, ahol a szövetségi katonák embertelen körülmények között dolgoznak. A sorhajókapitánynak nem kérdés, hogy az embereket ki kell szabadítani. A sikeres mentőakció után Gearynek hirtelen ellenfele támad, akinek nem az a cél, hogy hazavigye a katonákat, hanem sokkal veszélyesebb terve van. Mi lesz a Szövetségi Flottával? Egyáltalán életben tudnak maradni egy ilyen távoli helyen?

Hát kérem szépen,ez egy igazán megkomponált military sci-fi. Az űrcsaták alatt úgy éreztem magam, mintha egy hangversenyen/balettelőadáson lennék, a karmester, Black Jack Geary, végig percízen és pontosan levezényelte a zenészeket, azaz az űrhajókat. Egy előre megírt koreográfia alapján "táncoltak" a hajók az űrben a relativisztikus torzítást figyelembe véve, és olvasóként komoly késztetést éreztem arra, hogy papír alapon megrajzolva vezessem a csatákat. Gyönyörű, ha egy csata lehet az. De Campbell megmutatja, hogy egy háborúban is lehet ésszerűen gondolkodni, még akkor is, ha az ellenfél a totális megsemmisítés híve. 

Egy sorozat második köteténél óhatatlanul felmerül az a kérdés, hogy meg tudja-e ugrani azt a bizonyos lécet, amit az első résznél az író felállított. Jelentem, meg! Bár maga a cselekmény alig halad előre, mégis ez nem feltűnő, és a hihetetlen űrcsaták kárpótolják az embert, hogy annyira kevés információt kapunk a világról, és a szereplőkről. Tehát nem maradt bennem egy cseppnyi hiányérzet sem, igaz már most olvasnám a harmadik kötetet. 
Jack Campbell nem lenne vérprofi, ha nem szórna el a történetben néhány igazán ütőképes morzsát, amitől az olvasó fantáziája beindul, már csak emiatt is nagyon várom a folytatást. ;-)
Itt nincs kérem szépen túlbonyolítva semmi, és a fizika törvényeivel is könnyen megbirkóztam, köszönhetően annak, hogy alig van tudományos leírás a regényben, és ez cseppet sem zavaró. Megjegyzem az eredeti kiadás óta 10 év telt el, és szerencsére a technikában, a fizikai törvényekben ez nem érezhető. Végig a főszereplő szemein keresztül láthattam a cselekményt, az Ő megvilágosodása engem is képbe hozott. Meg kell még említenem Rione társelnökasszonyt, akit már az első részben is megkedveltem. Komoly agykapacitással bíró hölgyeménnyel van dolga Gearynek, aki határozott véleményt formál mindenről. Bírom az ilyen nőszemélyeket, és szerencsére az író még létrehozott a sorozatban néhány erős, magabiztos nőt, akik (úgy tűnik) kulcsfontosságúak a hazatéréshez. 

Ha eddig még derült volna ki, én ezt a sorozatot nagyon szeretem. Csak ajánlani tudom mindenkinek!
9/10
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2017
Terjedelem: 362 oldal
Fordította: Tamás Gábor

2017. március 16., csütörtök

Egy kis kiruccanás

Múlthét vasárnap gyerkőcnek versenye volt Bükfürdőn. Gondoltuk Apjukkal ha már majd 500 km utazunk a versenyért, akkor nézünk körül a környéken is, hiszen elég régen jártunk ott. Bevallom én egészen lázba jöttem, ami nagyon jó volt, mert tavaly nyár óta nem igazán füllik a fogam a szervezkedéshez, de bezzeg most! Több oldalas tervet készítettem, szinte minden percünket betábláztam. Aztán az időjárás közbeszólt.
A hab a tortán az volt, hogy a tavaszi kabát mellé a télit is betettem, és természetesen csak a télit tudtuk használni. Így az előre eltervezett kiruccanások egy kicsit lecsökkentek, de mi egy cseppet sem bántuk. Ugyanis elfelejtettem, hogy mi sem vagyunk már húsz évesek, és talán a gyerkőcnek is kipihentnek kellene lennie, hogy a versenyén valamit teljesíteni tudjon. ;-)
Egyébként tényleg örültem annak, hogy Bükfürdő környékére megyünk, mert gyerkőc pont most tanulja Magyarország tájegységeit, és eddig Sopron és környéke kimaradt. Halkan megsúgom, hogy a mai napon arra is rájöttünk, hogy konkrétan az Alföld is valamilyen szinten kimaradt, hiszen csak átutaztunk eddig rajta, illetve gyerkőc még kicsi volt amikor néhány alföldi városba elvittük, és bizony már nem emlékszik semmire. Sebaj, a következő verseny Békéscsabán lesz, akkor a Hortobágyon keresztül megyünk versenyezni. ;-)
Akkor jöjjön néhány kép!















2017. március 15., szerda

Neal Shusterman: Unwind - Bontásra ítélve (...Szösszenet)

Shanaránál találkoztam a könyvvel, és elég hamar sikerült eldöntenem, hogy nekem is el kell olvasnom.

A világ megváltozott, az élet joga 13 éves korig illetik meg az embert, utána szabadon bonthatók ha erre ítélték őket, vagy a szülők szeretnének megszabadulni a nem kívánatos kamaszoktól. Ez a egészen a gyermek 18. születésnapjáig tart, és utána ismét biztonságban érezhetik magukat a fiatalok. A társadalom szerint ez nem egyenlő a halállal, hiszen a szétbontott minden részét felhasználják más testekben, amiben tovább él. 
Persze nem ilyen egyszerű az egész, hiszen vannak olyan gyerekek, akiket a vallásuk miatt bontják szét, ők a tizedek. Na meg azok, akiket erre ítélnek a szülők, vagy a társadalom.
Három más-más okok miatt szétbontásra ítélt kamasz, Connor, Risa, Lev a véletlen folytán találkozik és együtt menekülnek tovább a szétbontás elől. Mérhetetlen harag és kétségbeesés érlődik mindhármukban. Connor és Risa élni akar, míg Lev kétségbeesetten akarja felismerni a saját érzéseit. 

A könyv olvasása alatt végig azzal voltam elfoglalva, hogy a saját ellenérzésemet valahogy legyőzzem. Mert nehezen tudom elfogadni, hogy a szülők csak úgy aláírják a szétbontási papírt, mert nem bírnak a kamasz gyermekükkel. Olyan mintha az írónak nem lenne gyereke, pedig négy is van. Melyik az a szülő aki 13 évig neveli a gyerekét és utána szétbontásra ítéli?? Hiszen akármilyen gazember a gyerekünk mégis a miénk. Olyan kötődés alakul ki az anya és a gyermeke között, amit nem lehet normális esetben elszakítani!! 
Innentől kezdve hiteltelenné vált az egész történet. Hiába pörgős a cselekmény, én csak ráztam a fejem, hogy ilyen nincs, vagy ha lenne, hamar megbukna a vezetőség, és új világrend alakulna ki. Legalábbis remélem!

Szóval a 3 gyerek menekülését követhettem nyomon, ami kellően izgalmas. Szerencsére nemcsak én éreztem így, hanem a könyvben szereplő néhány felnőtt is, és talán a sorozat következő részében sikerül megszüntetni ezt a legális szervkereskedelmet.
7/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Terjedelem: 382 oldal
Fordította: Illés Róbert

2017. március 5., vasárnap

Mia Couto: Az oroszlán vallomása (...Szösszenet)

" A gazella minden reggel úgy ébred, hogy tudja, vagy gyorsabban fut, mint az oroszlán, vagy meghal. Az oroszlán minden reggel úgy ébred, hogy tudja, vagy gyorsabban fut, mint a gazella, vagy éhen hal. Nem számít, hogy oroszlán vagy-e vagy gazella: amikor a nap felkel, akkor nem tehetsz mást, futnod kell." 
Afrikai közmondás

Kulumaniban sorozatos oroszlántámadások történnek, és egyre több ember vesz oda. A falusiak megelégelik a dolgot, és hivatásos vadászt kérnek fel az oroszlánok elpusztításához. A vadász ahogy kell meg is érkezik, de a különleges támadások nem csökkenek, mintha az oroszlánok mitikus lények lennének. Egyáltalán van esélye a vadásznak elkapni őket?

Kulumaniban a közösség kicsi és nagyon zárt. Ez a község nem egyszerűen csak egy kis falu, hanem a régi afrikai szokások megkövült hagyatéka. Itt az asszonynak kuss a neve.

Hát kérem szépen nem semmi ez a kis könyvecske. Két elbeszélő szemein keresztül bontakozik ki a történet. Mariamar, a középkorú falusi nő, és a vadász, aki valójában erről a környékről származik, szavai által kell életre ez a misztikus regény. Gyönyörű mondatokban is lehet borzalmakról írni, ezt alkalmazza az író is. Megtévesztő ez a könyv, mert nem oroszlánvadászatról van szó benne, hanem sokkal többről. Az emberekről, a közösségről. Egy idő után az olvasó együtt él, és lüktet a cselekménnyel. Mariamar élete kemény, és megható. Küszködése, hogy ember legyen felemelő. Megrázó, hogy még fent tudnak maradni ilyen tragikusan borzalmas szokások. Nőként ismét hálás voltam a sornak, hogy Európában születhettem.
9/10
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Terjedelem: 304 oldal
Fordította: Pál Ferenc

2017. február 20., hétfő

Ruta Sepetys: Tengerbe veszett könnyek

Ruta Sepetys könyvei már régóta ott csücsülnek a polcomon. Habár tisztában vagyok vele, hogy egy mérhetetlenül tehetséges írónővel van dolgom, mégis mindig hátrébb került a várólistámon. Eddig!

Lehet, hogy morbidnak hangzik, de a második világháború mindig is nagyon érdekelt. Talán azért, mert a nagyapám és a nagymamám rengeteget mesélt az eseményről. Az egyik fiatal katonaként megjárta a frontot, majd a fogságot, a másik még gyermeklányként menekült a front elől. Egészen kisgyermekként belém ivódott, hogy az szovjet katonáktól menekülünk, és az amerikaiak a sonkát lekváros kenyérrel eszik. Sztereotípiák, mondhatnám, de sajnos az olvasott könyvek valahogy mindig megerősítik a nagyszüleim beszámolóját. 
Egy-egy ilyen regény elolvasása után mindig azon gondolkozom, hogy miként nem látják a világ vezetői, hogy mennyit tud egy háborúban szenvedni a nép, és miért kell néhány fanatikus miatt millióknak meghalni.

"A bűn egy vadász.
A remény egy vadász.
A szégyen egy vadász.
A félelem egy vadász.”


Négy ember, négy élet. Egy litván nővér, egy lengyel gyermeklány, egy porosz fiatalember, és egy Hitler hívő német a második világháború végén. Négyükben csak egy közös pont van, mindannyian túl akarják élni a háborút, és egyetlen reményük a Wilhelm Gustloff személyszállító hajó. A négy szemszögből megírt történet sokkoló és megrázó. A háború legnagyobb vesztesei a gyerekek, illetve a fiatalok. Ruta Sepetys nekik állít emlékművet ezzel a könyvvel. Megmutatja azt, amit az ilyen felfordulásban hamar elveszít az ember, az emberséget, hűséget, szeretetet. 
A valós esemény körül a négy főszereplő élete összefonódik, véglegesen. Miközben a szereplők szemein keresztül látjuk a rideg, kifacsart világot, mellettük a háborúban résztvevő nemzetek tragédiája is körvonalazódik. Értelmetlenül kioltott életek! Tragédiák, amik ellen nem lehetett tenni, és épeszűnek is nehéz lehetett maradni. Mégis egy rózsaszín sapkás lányka, egy rettegő csaló, és egy bűntudattal terhelt fiatal lány megmutatja, hogy túl lehet élni mindent, csak akarni kell.

Olvasás közben egyszer csak bevillant a Wilhelm Gustloff név, hogy hol hallottam. Onnantól kezdve csak azt mantráztam, hogy csak  ne szálljanak fel rá. Felszálltak...

Annyira szomorú, és mégis gyönyörű regény! Az olvasó igazi érzelmeket érez a könyv olvasása alatt, összetöri az ember szívét. Mégis kihagyhatatlan ez a könyv!
10/10
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Terjedelem: 384 oldal
Fordította: Bozai Ágota

2017. február 12., vasárnap

Kate Morton: A tóparti ház

Kate Morton könyveit mindig szívesen olvasom, van valami plusz bennük, amiket kevés írónő tud létrehozni.

Sadie Sparrow londoni nyomozóként elkövet egy hibát, ami miatt kényszerszabadságra megy a nagyapjához Cornwallba. A lány nehezen tudja feldolgozni a munkahelyi és magánéleti problémáját, így amikor megtalálja az elvadult Loeanneth-et égető kíváncsiság lesz úrrá rajta, meg akarja tudni kik éltek itt. Hamarosan kideríti, hogy Edevane családé volt a birtok, akik 1933-ban történt családi tragédia óta nem jártak a házba. Eltűnt a család legkisebb gyermeke, és ezt a még életben lévő családtagok mostanáig sem tudták feldolgozni. 
Sadie nyomozó ösztöne fellángol a 70 éves esetet titokban újból előveszi, és megpróbálja megoldani azt, amit eddig senki nem tudott. Nyomozását a bűntudata is előreviszi, és megpróbálja felvenni a kapcsolatot az Edevane család híres krimiírónőjével, Alice Edevane-nel. Vajon a nő a könyveiben leírja, hogy valójában mi történt 1933-ban? Kinek az érdeke lehetett, hogy elrabolják a család fiúgyermekét? 

Kate Mortontól már megszokhattuk, hogy a múlt és a jelen váltakozva jelennek meg a lapokon, és így ismerhetjük meg teljesen a történetet. Cornwall nagyszerű választásnak tűnik, elvarázsolja az olvasót, ahogyan a tündérkertet is tartalmazó Loeanneth. A ház, a ház körüli kert, és a tó mind mind életszerűen jelennek meg, ahogyan az a rengeteg zümmögő bogarak is. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nekem is van egy ilyen menedékem, egy kedves zugom, ahol a családdal kint lehetek a természetben. Így volt az Edevane családdal is, egy szerelmes pár, később gyermekek és a csodálatos vidék. De biztos, hogy minden olyan szép és nyugalmas, mint ahogy a régi fényképeken látszik? Miféle titkok szállhatnak a ház és a tó körül?
Az írónő tökéletesen adagolja az információkat. Izgalmas, pörgős a cselekmény, nemcsak Edevane család titkaira derül fény, hanem Sadie-ra is, és így egyre jobban érthető az a fanatizmusa, ahogy ehhez a nyomozáshoz állt. Bevallom jó néhányszor én is szerettem volna ott lenni, érezni, szagolni Loeanneth illatait. Kate Morton a könyv végéig fenn tudta tartani az izgalmat, és nekem annyira tetszett, hogy még azt is megbocsátom, ami az utolsó lapokon történik, pedig kimondottan nem szeretem az ilyen szirupos dolgokat. Viszont itt, ebben a regényben még ez sem tűnt annak. 
A karakterek erősek, Sadie, és Alice a lehető legjobban vannak megjelenítve. Alakjuk kidolgozott, és az olvasó hamar megkedveli őket. Nekem még nagy kedvencek lettek a kutyák. ;-) Szinte kedvet kaptam én is a futáshoz.

Szerettem olvasni, és sajnáltam, hogy véget ért. Elvarázsolt, miközben én is meg akartam fejteni a  70 éves titkot. Kell ennél több? Ezt mindenkinek el kell olvasni!
10/10
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve 2016
Terjedelem: 512 oldal
Fordította: Borbás Mária


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...