Jodi Picoult: Gyere haza
Adott egy házaspár, Zoe és Max, akik gyereket akarnak. A sors
közbeszólt, és többszöri próbálkozás ellenére is nem sikerült élő gyermeket
kihordani és megszülni. Ebben az embert próbáló helyzetben Max teljesen
összetörik, és feladja azt a reményt, hogy lehet gyereke. Nem tud támaszt
nyújtani a feleségének, nem akar több orvosi kezelésre menni. Egyetlen kiutat
lát az életében, a válást.
Zoe nem érti a férje választását, Ő még tovább akar
próbálkozni, hiszen három megtermékenyített, lefagyasztott petesejt várja őket.
A válás, mint derült égből a villámcsapás éri, és megpróbál új életet kezdeni a
férje nélkül. Segítségére egy újdonsült barátnő siet, Vanessa. A kezdeti barátságból észrevétlenül szerelem
alakul ki.
Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Az első néhány
fejezetet őrült nehezen olvastam, mert folyamatosan elöntött a személyes
érzéseim, tapasztalataim az elveszített baba miatt. Le kellett tennem a
könyvet, mert nem bírtam elviselni a fájdalmat, Zoe és a saját fájdalmamat. Még
így is nagyon megrázott, hogy Istennek hála nekem végül lett gyermekem. Ekkor
éreztem azt, hogy ezt a könyvet nekem írták.
Ahogy Picoult-tól megszokhattuk mindhárom főszereplő szemével
látjuk a cselekményt, és olyan társadalmi problémát boncolgat, amit nagyon
nehéz szerintem megoldani. Számomra egy kicsit túl sok volt az, hogy Max
fanatikus vallásosságba menekül. A hagyományos család legfőbb szószólójának nem
egy minden eszközt bevető vallási szektának kell lenni. Ahogy haladtam a
történetben, úgy kezdtem nem érteni, hogy akkor most boldog vagy nem boldog
volt a házasság. Max figurája egyre ellenszenvesebbé vált számomra, de Zoe-val
sem tudtam tovább azonosulni. Azt is mondhatnám, hogy számomra a könyv
szereplői átlagosak nem kiemelkedők, laposak. Pedig maga a feldolgozott
probléma tökéletes választás volt az írónőnek, hiszen erről a témáról mindenkinek
van véleménye.
Nem lett a kedvenc Jodi Picoult könyvem a Gyere haza, pedig az írónő a megszokott módon írta meg a regényét. Talán azért sem lett a kedvencem, mert most már valami újat várok tőle, de még mindig a régi. Ettől eltekintve ez egy igazi Picoult könyv, amit még megfűszerezz az a lehetőség, hogy zenét is hallgathatunk olvasása közben. A kiadónál le lehet tölteni a könyvben szereplő zenéket. Igazán ötletes, és segítségével az érzelmek csak úgy elárasztják az olvasót.
8/10
Megjegyzések